NEMZETI ÜNNEPÜNK?

Forrás: Internet

A rendszerváltáskor – szerintem igen szerencsétlen időzítéssel – október 23-án kiáltotta ki a harmadik Magyar Köztársaságot Szűrös Mátyás a parlament erkélyéről.

Akkor nagyon sokan úgy gondoltuk(ták), hogy egy új korszak kezdődik. 1956-ra emlékezve talán össze lehet békíteni a társadalmat, fel lehet oldani azt a hiátust, amit Kádár rendszere 33 éven át elhallgatott, elmismásolt, eltagadott.

Mert azzal, hogy – némi külső nyomásra – Kádár az 1956-os népfelkelést ellenforradalomként határozta meg, lehetetlenné tette a későbbi időszak számára, hogy az eseményeket objektívan lehessen értékelni, benne a két nagyhatalom el nem tagadható aktív és passzív szerepével.

1989-ben úgy látszott, hogy a két történelmi esemény együttes ünneplésével feloldható a társadalomban meglevő, szinte antagonisztikus vélekedés ’56 októberéről.

Ma már tudjuk, hogy ez csak hiú ábránd volt. Az egymást követő kormányok október 23-át mindig, és minden körülmények között, a saját politikájuk legitimálására használták.

A sok bába között elveszett a gyermek, a Magyar Köztársaság. Az, amely mögé felsorakozhatott volna az egész társadalom.

Elvették az országtól ezt az ünnepet. az elmúlt esztendőkben a politikával átitatott – a történelmi hűséget sárba tipró – megemlékezésektől zengett az ország és a média. 1956-ra emlékezve nem a történelmi tények, és azok okai kerültek felszínre, hanem az „urban legend” és a családi legendáriumok – kicsit túlzó, néha minden alapot nélkülöző – történetei kerültek előtérbe.

Az már csak hab a tortán, hogy először fordult elő, hogy a 301-es parcellában az állam részéről senki sem koszorúzta meg az emlékművet és az életüket adók sírját.

Az elmúlt negyedszázad alatt igen sok könyv, tanulmány jelent meg, feltárva 1956 őszének hazai és nemzetközi összefüggéseit, a magyar népfelkelés körülményeit és eseményeit.

Ám úgy látszik, hiába a bölcs történészek erőfeszítése. A tények a politikát és a hatalmat a legkevésbé sem érdeklik. A legkülönbözőbb, körülményeikből kiragadott eseményeket nagyítanak fel, valós és konkrét tényeket hallgatnak el, ahogy éppen pillanatnyi érdekük kívánja.

Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy 1956-os eseményeket a mai fiatalság és nem fiatalság (egészen pontosan azok, akik a hatvanas évek után születtek) nem érzik a magukénak.

Forrás: Internet -- Origo.hu

Ugyanis e témában majd’ minden esetben túlzásokkal, félreértelmezésekkel, hazugságokkal és torzításokkal találkoznak. Göncz Árpád – pedig, ha valakik, Ő és Mécs Imre, akik maguk is részvevők és elítéltek voltak – próbált, még a ’90-es években, rendet vágni az emlékezet útvesztőiben. Elhíresült mondatára, miszerint „annyi ’56 van, ahányan voltunk”, senki sem figyelt.  Pedig ez intés volt. És figyelemfelhívás arra, hogy a magyar társadalomban – mind a mai napig – együtt él bűnös és áldozat, a barikád két oldalán küzdő ellenfél, megalázott és alázó.

Hatvan esztendővel később – és a történtek mozgatórugóinak egyre alaposabb ismeretében –, lehetne már valamiféle konszenzusos értékelésre jutni a forradalmat illetően.

Forrás: Internet -- MAA

Amikor 1989. január 28-án Pozsgay Imre az 1956-os őszi eseményeket (amit addig OSE-ént = Októberi Sajnálatos Eseményekként emlegettek) népfelkelésként határozta meg, egy ország értett vele egyet.

Bíró András – alternatív Nobel-díjas – is forradalomnak nevezte, mert szerinte megváltozott a rendszer 1956 után. Minden tiszteletem a civil aktivistának, és egész életművének, de ebben téved.

Nem a rendszer változott meg, csak a módszerek.

Bíró András - Forrás Internet

A forradalom az egy olyan esemény, amely megváltoztatja az adott társadalom egész rendszerét, alapjait, berendezkedését. 

Ez nem történt meg Magyarországon 1956 őszén. Maradt a proletárdiktatúra, mindössze annak gyakorlásában történtek módszertani változások (puha diktatúra).

Így aztán az 1956-os felkelést forradalomnak nevezni enyhe eufémizmus. Gyakorlatilag a politikai követelésekből: több párt rendszer, demokratikus választások, munkás igazgatás, a szociális problémák orvoslása, szinte semmi sem valósult meg.

„Az ország a világ érdeklődésének középpontjába került” – szól a sokat emlegetett másik érv. Ez sem így igaz. A szuezi válság a nemzetközi médiában „vitte a prímet”, mint ahogyan az USA-nak és a Szovjetuniónak is fontosabbak voltak az egyiptomi események, semmint a magyar felkelés. Ez utóbbi csak később kapott nagyobb hangsúlyt – főleg szovjetellenes éllel – a korabeli nyugati sajtóban. Az USA 1956 októberében kezdeményezett vitát az ENSZ-ben a „magyar kérdésről”. 

De ez sem arról szólt igazán, hogy miként segítsék a magyar felkelést, hanem a Szovjetunió elítéléséről.

Az USA sokkal inkább foglalkozott az szuezi helyzettel, minthogy nyílt konfrontációt vállaljon a Szovjetunióval, különös tekintettel a jaltai megállapodásokra.

Mítoszok között élünk. Ezek simogatják nemzeti érzéseinket. Büszkék lehetünk magunk előtt, magunkra.

A mítoszok azonban csalókák! Sokszor délibábként csak a vélt képeket vetítik elénk.

A valóság ennél sokkal, de sokkal összetettebb, mi több, még egy kicsit kiábrándító is lehet. De nincs más lehetőségünk: szembe kell néznünk vele!

Van azonban mit ünnepelni október 23-án, azonban erről mostanság szó sem esett! 

Huszonhét éve él a Magyar Köztársaság. Még akkor is, ha manapság nem annak nevezik!

Ezt kellene ünnepelni és megvédeni, mert ez tényleg a miénk, ebben teljes a magyar társadalom egyetértése.

Ceterum censeo OV esse delendam!

LÁZÁ(R)LMOK

A történelem nem ismerete egy hétköznapi ember esetében bocsánatos. Lázár János azonban a keddi kormányinfón egy kicsit elvetette a sulykot.

Egy kérdéssel kapcsolatban kijelentette, hogy ő ugyan kisebbségben van, de mégis csak tűrhetetlen, hogy a gyilkos Kádár János a társadalom nyolcvan százaléka szemében, mint nagy formátumú politikus, benne van az első háromban. Megemlítette, hogy a kormány mindent megtesz majd annak érdekében – oktatás stb. –, hogy ezt megváltoztassák.

„…Szó bennszakad, hang fennakad,/ lehellet megszegik.” – írta Arany. Valahogy így éreztem én is. Ami ott és akkor elhangzott az nem más, mint nyílt állásfoglalás a történelem megmásítására, a hatvan esztendővel ezelőtti események saját szájíz szerinti átalakítására.

Kezdjük rögtön az elején. A megszólaló egy valamiről tendenciózusan elfeledkezik, vagy nem olvasta az elmúlt negyed század alatt megjelent, az 1956 októberi forradalommal (népfelkeléssel, ellenforradalommal – olvassa mindenki a neki legjobban tetsző kifejezést) kapcsolatos kutatások eredményeit.

Konyev Marsall, 1956-ban a VSZ EFE parancsnoka

1956. november 4-ét követően Magyarország nem volt szuverén. Annyira nem, hogy Zsukov, amikor elrendelte a „Forgószél” hadműveletet, Konyev vezetésével, azt az utasítást adta az itt állomásozó Különleges hadtest vezetőinek, hogy a háborús gyakorlatot kövessék. A szovjetek 24 óra alatt átvették az ország teljes irányítását, és bevezették a katonai közigazgatást. (E post nem elegendő arra, hogy az összes ezzel kapcsolatos dokumentumot egyenként felsoroljak, elégedjünk meg néhánnyal, amik mindenki számára elérhetők: Vjacseszlav Szereda–Alekszandr Sztikalin: Hiányzó lapok 1956 történetéből (Móra Ferenc Könyvkiadó 1993), Györkei Jenő-Horváth Miklós: Szovjet katonai intervenció 1956 – H&J kiadó, Budapest, 2001. 179 old. Huszár Tibor: Kádár — A hatalom évei,  Corvina Kiadó, Budapest, második kiadás 2012. 24-25. oldal, Jelcin dosszié, Századvég Kiadó –’56-os Intézet, Budapest, 1993. 145. oldal. — a teljesség igénye nélkül.)

Több száz közigazgatási szakembert – katonai egyenruhában és alárendeltségben – rendeltek Magyarországra. Ezek aztán egészen 1957 májusáig ültek a helyükön és irányították a közigazgatást.

Kádár János és az Ideiglenes Intézőbizottság  gyakorlatilag semmit sem tehetett az itt tartózkodó „trojka”: Mikojan, Malenkov és Arisztov beleegyezése és jóváhagyása nélkül.

Huszár Tibor Kádár-monográfiájából ide illő jellemző idézet: „…»aligha túlzás kijelenteni, hogy a történelemnek e nem egyszerű időszakában éppen Malenkov és Szuszlov kormányozták Magyarországot«

A fenti mondat ne függjön a levegőben, a megszálló csapatoknak „I.Sz. Konyev, a Szovjetunió marsallja november 24-én Magyarország valamennyi katonai helyőrségének a parancsnokát (kommendánsát) Budapestre rendelte tanácskozásra. A Varsói Szerződés csapatainak főparancsnoka ezen az eligazításon értékelte a Magyarországon kialakult politikai és katonai helyzetet, majd meghatározta a helyőrség-parancsnokságok feladatait: »Az üzemi bizottságoknak nyújtsanak segítséget a pártszervezetek megalakításához és irányításához, és adjanak segítséget a pártszervezeteknek a munkások és alkalmazottak körében folytatott tömegpolitikai munkájához, gyakoroljanak befolyást a munkástanácsokra, a pártmunkások részére adjanak segítséget a pártszervezeteknek az ellenséges elemektől történő megtisztításához, a helyi államhatalmi szerveken keresztül ellenőrizzék a rendőrség munkáját, kutassák fel és kobozzák el a fegyvereket, biztosítsák a járőr- és őrszolgálatok pontos ellátását, és emeljék a városparancsnokságok munkájának színvonalát«

Ennyi elég is a hirtelen bizonyításhoz.

Hruscsov és Szerov a II. VH alatt

Az 56-os és 1957 elejei „rendcsinálás” (megtorlások, letartóztatások) eseményei sem igazán Kádárhoz köthetők, hiszen a katonai közigazgatás keretében a Szerov tábornok vezette KGB szervezte meg a letartóztatásokat. (Lásd: Maléter és társai)

Kétségtelen tény, hogy az 1956 utáni megtorlásokat Kádár számlájára szokták írni, de ez nem igazán állja meg a helyét. Kádár ezekben az időkben a báb szerepét játszotta. Nem igazán volt beleszólása a dolgokba. Mi több a későbbi perekről is Moszkvában döntöttek.

Ezek tények. Dokumentumokkal (magyar és szovjet jegyzőkönyvekkel) bizonyíthatók.

1957. május 1-i nagygyűlés

Az egy másik dolog, hogy 1957. május elsején minden idők legnagyobb tömegtüntetésén támogatták a Kádár-vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt és az újjá alakult MSZMP-t.

Ezek is tények.

Meg tények azok a történések is, amelyek – főleg a ’60-as évek elejétől – a magyar melósok életszínvonalának növelését, az ország gyarapodását szolgálták.

Ettől még persze diktatúra volt. A polgári demokrácia és a liberális állam intézményei ismeretlenek voltak. Voltak törvények – legyenek azok diszkriminatívak, és egyoldalúak –, amelyek mindenkire érvényesek voltak. És ezeket alkalmazták is.

Csaknem három évtized távlatából nézni a Kádár-féle hatalmat nem azt jelenti, hogy annak tényeit kényünkre-kedvünkre változtathatjuk meg. Már csak ezért sem, mert ezzel saját magunknak hazudunk. Elvesszük annak lehetőségét a következő generációktól, hogy apáik, nagyapáik hibáiból, tévedéseiből tanulhassanak.

A történelem meghamisítása arra is jó, hogy alkalmazhassuk mindazokat a módszereket és hatalmi technikákat, amiket elleshettek a most regnálók.

Nem véletlen, hogy sokaknak ma Magyarországon déjá vu érzése van.

Ceterum censeo OV esse delendam.

ELSZEMTELENEDŐ HATALOM

Szokták volt mondani, hogy ettől nincs lejjebb. Mint napjaink gyakorlata mutatja: van!

Azt már korábbi postjaimban is megírtam, hogy a népszavazás eredményétől függetlenül a kormánypárt ezt a saját politikai rémálmai megvalósítására fogja használni, s lám, meg is történt.

A „kőbevésett” Alaptörvény sokadik módosítására készül a kormány. Ezt egy homályos, a mai élettel, hazai és nemzetközi viszonyokkal köszönő viszonyban sem levő, „történelmi alkotmányra” hivatkozva teszi.

Csak abban bízhatunk, hogy e módosításhoz nem lesz meg a kellő többsége, bár… ! Nem hiszem, hogy a demokratikusnak éppen nagyon kevéssé nevezhető Jobbikban győzne a józanész!

A FIDESZ már rutinszerűen alkalmazza azt a gyakorlatot, hogy a társadalomra –ebben az összefüggésben a társadalom alatt azokat az embereket értem, akik életvitel szerűen nyomorognak, akik egyik-napról a másikra riadtan figyelik (mert nem tehetnek mást) a hatalom tobzódását olyan területeken is, ahol egyébként semmi keresnivalójuk – rákényszeríti akaratát, nem veszi figyelembe a tiltakozásokat.

Az, hogy az elbukott népszavazást saját győzelmének állítja be, előre látható volt. Az azonban, amit a háttérembereivel csináltat a sajtó terén, az már mindennek a teteje.

Nem megyek most abba bele, hogy a megszüntetett Népszabadság milyen úton jutott el a tulajdonosváltások során abba a helyzetbe, hogy totálisan kiszolgáltatottá vált. Ebben vastagon benne van a magát legnagyobb ellenzéki pártnak tartó MSZP is.

Ennek a húzásnak nem az az igazi tétje, hogy megszűnik egy szerkesztőség. Ez csak egy állomás.

Az igazi tét az, hogy a FIDESZ képes-e felépíteni egy olyan hatalmi struktúrát, amely totális módon uralja a haza nyilvánosságot.

Nagyon úgy néz ki, hogy sikerül!

Ennek pedig beláthatatlan következményei lesznek. A Népszabadság eltűntével megszűnt az utolsó olyan nyomtatott orgánum, amely hitelesen adott képet a rezsim disznóságairól: a lopásoktól a nemzeti vagyon újraosztásáig, a gazdaság lehetetlen állapotáról, az egészségügy, az oktatás, a szociális szféra katasztrofális helyzetéről.

Mindez megszűnik. Sőt! Megszűnik a korábbi tényfeltáró írások hozzáférhetősége is.

„A múltat végképp eltörölni…” – hangzott a régi munkásmozgalmi dal. Csakhogy annak más volt az üzenete! A kormány azonban úgy véli, hogy a kezdősort nagy hatékonysággal nyugodtan magáévá teheti.

Amiről nem lehet beszélni, ami nem jelenik meg a nyilvánosság előtt, az nincs! Ami nincs, arról pedig nem lehet, és nem is érdemes beszélni.

A hosszú távú probléma ezzel az, hogy megfosztják az embereket a szabad információszerzés jogától. Ha pedig nagyon sokan nem tudják – mert nincs információ –, hogy mi is történik ebben az országban, a kormányzati sikerpropagandával ellentétben, akkor olyan feszültség halmozódhat fel, amelyet egy idő után már nem lesz képes a politika a demokratikus keretek között kezelni.

Egy országos ellenzéki médium kiesését nem pótolhatják a virtuális világban megjelenő értékelések és megnyilvánulások. Egyrészt, mert ezek olvasottsága elenyésző, és legtöbbször csak azokhoz jut el, akik amúgy is képben vannak. (Vonatkozik ez erre a posztra is.)

Aminek tanúi vagyunk az nem más, mint egy – ma még különböző díszítő jelzőkkel: „illiberális stb.” ellátott – kiépülő diktatúra. Lehet ezt finomítani, így vagy úgy magyarázni, de valóság mégis csak az előbbi: a törvényeket kisajátító és maga hasznára változtató, klientúra építő, az élet egyre több szeletére rátelepedő hatalom.

Márpedig ez nem demokrácia.  A rendszerváltás 27 évvel ezelőtt nem azért történt, hogy kis hazánk lassan, de biztosan visszaforduljon abba az állapotba, amiben a ’80-as évek végén volt.

Márpedig nagyon ebbe az irányba megyünk.

Október a forradalom és a rendszerváltás ünnepe. Ekkor kiáltották ki a harmadik Magyar Köztársaságot. Nem kellene hagyni, hogy ezek az értékek lassan, de biztosan eliminálódjanak. Most van alkalom felszólalni!

De ebben nem nagyon bízom… Sokan, nagyon sokan, képtelenek kinyilvánítani akaratukat, mert még ettől is megfosztja őket a hatalom. Nem rendőri erőszakkal, hanem sokkal kifinomultabb, egzisztenciális eszközökkel.

És ebben ez az igazi gyalázat!

Ceterum censeo OV esse delendam!