2010. október 26., kedd

VOLT EGYSZER EGY 1956 — KINEK – MI

Elmúlt a nemzeti ünnep. Nem voltak zavargások. Néhány tízezer ember a Kossuth téren hallgatta a miniszterelnököt. Ünnepi beszéd, óvációk. (lásd előző blogom: A magyarok évszázada címmel)

Október 23. Nemzeti ünnep 1989 óta. Ezen a napon állt ki ugyanis az Országház első emeleti erkélyére Szűrös Mátyás, és – az 1989. évi XXXI. törvénnyel, amely módosította az alkotmányt – kikiáltotta a Magyar Köztársaságot.
Ez egyben a szabadság napja is.
1956 sokféleképpen értelmezhető. Majdnem annyiféle képen, ahányan vagyunk. Mert 1956 hozzátartozik ahhoz a kibeszéletlen múlthoz, amihez még nagyon sok minden tartozik az elmúlt 62 esztendőben.
Göncz Árpád valamikor – pontosan nem emlékszem, hogy ’90-ben vagy ’91-ben – azt mondotta egy ünnepi beszédében, hogy „annyi ’56 van, ahányan vagyunk”. Mert mind-mind másként éltük meg. Mások a benyomásaink, az élményeink. Mást tanultunk az iskolában, mást hallottunk a „hivatalosságtól”, és ezzel sokszor szöges ellentétben levőket mondtak szüleink, nagyszüleink, saját emlékeink.
Benne járok a korban, ahogy mondani szokták, ám releváns élményeim már nekem sincsenek. Nem is nagyon lehetnek, öt éves voltam, és mint gyereket természetesen a széltől is óvtak szüleim. Néhány dolog azért rémlik, rémlett. Vagy 20 évvel ezelőtt anyámmal – aki akkor még élt – diskuráltunk az akkori időkről. Felidéztem azokat az „emlékeim”, amit én úgy raktároztam el, mint ’56-os élményt. Kiderült, hogy bizony azoknak csak egy része állja meg a helyét, az sem pontosan úgy volt, és nem ott, ahová én tenni véltem.
Persze joggal felvetődik a kérdés: miért e késői tisztázás?
Azt hiszem – nagyapám halálát leszámítva, aki rossz időben, rossz helyen volt –, nem érintette a családot „mélyen” ’56 forgataga.
Visszaemlékezve gyermekkoromra, a gimnáziumi és későbbi évekre, valahogy a környezetemben „nem volt téma” 1956. Nem csak a közvetlen, de a tágabb családi és a még bővebb ismeretségi körben sem. Később aztán kiderült, hogy egy hatalmas bérházban – az Irányi utca és a Kecskeméti utca sarkán – lakók közül bizony senki sem mozdult ki a két hét alatt. Maximum a sarkon levő, akkor ez egyik legjobbnak számító „KÖZÉRT”-hez – ahogy akkor nevezék: „a Kovácshoz” – merészkedtek ki a férfiak kenyérért vagy más élelmiszerért.
Így aztán egészen a ’80-as évek közepéig nem is nagyon izgatott a téma. Akkor – szerkesztőségi munkámnak köszönhetően – kerültem kapcsolatba a témával. Később pedig történész barátommal jártunk végére egy-két kérdésnek (ez egy külön blog témája lehet).

Velünk élő történelem

Érdekes a velünk élő történelem. Általában nem éljük meg „nagy időként”. A hétköznapok forgatagába illeszkedően tesszük dolgainkat. Sokszor a rendkívüli események is természetesnek tűnnek, majd csak a későbbiekben értékelődnek fel, válnak „történelmivé”.
(Ilyen volt például 1989 karácsonya, a romániai forradalom.)
Az a korosztály, aki az ’50-es évek elején született, gyermekként élte meg 1956 két hetét. Valami talán átragadt rájuk szüleik hangulatából, de a legtöbbjüknek nem jelentett „életre szóló”, meghatározó élményt.
Már tudatosan megélt fiatalkoruk a hatvanas évek közepére, a hetvenes évek elejére esett. Elfoglaltak voltak: érettségizni kellett, szakmát szerezni. Befejezni az egyetemet, a főiskolát, a technikumot. (Van, aki még emlékszik erre az oktatási formára, egy-egy szakmát lehetett itt elsajátítani a szakmunkás követelményeknél magasabb szinten, megtoldva elméleti tudással, és érettségivel.)
Erre az időre esett a kádár-kor sikeres stabilizációja. A politikát a Nyers Rezső féle gazdasági reform és a vele kapcsolatos viták uralták. A kommunikációban – akkor ugyan még propagandának mondták, és külön osztálya volt az MSZMP Központi Bizottságának apparátusában, APO (Agitációs és Propaganda Osztály) néven –, a televízióban pedig megjelent „dr. Agy”, aki magyarázta a „mechanizmust”.
Az ’50-es korosztály ebben a légkörben szocializálódott. Ez az idő a híres kádári mondás ideje: „aki nincs ellenünk, az velünk van”. A társadalmi diskurzusokban nem volt jelen 1956. Pontosabban szólva csak igen korlátozottan. A filmművészetben jelen volt, először azokkal az alkotásokkal, melyek a forradalmat a rezsim „szája íze” szerint mutatták be. („Éjfélkor”, „Virrad”, „Tegnap”) A ’70-es években aztán megjelentek a kicsit „cizelláltabb” ábrázolások, amelyek a rendszer határait feszegetve (a képsorok között) mutatták be az időszakot („Húsz óra”).
Az irodalomban is megjelentek regények, amelyek már a híres Aczél-féle „3T” (támogatott-tűrt-tiltott) kategórián belül a harmadik „T” határán táncoltak. Például Moldova: „Elbocsátott légiója” vagy Galgóczi „Vidravas”-a. Ezek a művek mintegy felhívták az OSE-ra (Októberi Sajnálatos Események) a figyelmet. A nyolcvanas évek elején-közepén éppen ezért a már említett APO és közvetlen „alárendeltségében” működő Kossuth Kiadó meg is jelentette a Hollós Ervin-Lajtai Vera szerzőpáros „Drámai Napok” című és Gyurkó László „1956” című művét, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az akkori fiatal korosztály ebből ismerhesse meg 1956 eseményeit.
Ne térjünk ki a kimondottan propaganda céllal megjelent „művekre”, amit szintén propaganda célzattal jelentettek meg közvetlenül a forradalom után és a ’60-as években. Mindegyik elsőrendű feladata a Kádár-rendszer konszolidációjának elősegítése volt.
A kép tehát mindenképpen árnyalt.
A nyolcvanas évek végén a szerveződő demokratikus ellenzék már tudatosan foglalkozott 1956 történéseivel, ezzel bizonyítva a diktatúra legitimációs hiányát. A Beszélő számai, a különböző tüntetések és „performanszok” azonban még kiváltották a hatalom üldözését. Ismerjük ezzel kapcsolatban Kőszeg Ferenc írásait és visszaemlékezéseit.

A rendszerváltás

1989 után sorra jelentek meg az 1956-os forradalommal kapcsolatos írások, kutatási anyagok és dokumentum-gyűjtemények. Ezek közül az egyik legmeghatározóbbak azok, amelyeket Borisz Jelcin adott át Göncz Árpád köztársasági elnöknek, és a KGB valamint az SZKP politikai bizottságának anyagait tartalmazták.
Magyarul is megjelent a „Hiányzó lapok 1956 történetéből” című kötet, amelyet szerzőként két orosz történész jegyzett, kiadója A Móra Ferenc Könyvkiadó 1993-ban. Horváth Miklós és Györkei Jenő – két nagy tekintélyű hadtörténész – pedig az Argumentum kiadásában 1996-ban jelentette meg a „Szovjet katonai intervenció 1956” című dokumentumválogatását. Ezek egy jelentős része is a Jelcin-féle anyagokból származott.
A ’90-es évek elején, közepén sok – a témával kapcsolatos – kutatás eredménye látott napvilágot.
A téma iránt érdeklődők elég összetett képet nyerhettek ezekből.

A történelem formálása

1956 azonban – mindezek ellenére –, véleményem szerint, nem ágyazódott be úgy a társadalom tudatába, hogy az valódi nemzeti ünnepként jelenjen meg.
Ennek számos összetevője van a társadalomszociológiai vonatkozásoktól az aktuálpolitikáig.
A társadalom érdekesen vette tudomásul közvetlenül a rendszerváltás után, hogy addigi nemzeti ünnepei – és főleg az ahhoz kapcsolódó munkaszüneti napok – gyökeresen átalakultak. Az addig csak a „fiatalok ünnepeként” emlegetett március 15-e, amely még munkaszüneti nap sem volt, nemzeti ünnep lett. Árpilis 4-e (amelyeket a régi pesti vicc csak „nagy edények ünnepének” nevezett – merthogy csöbörből vödörbe estünk) sem lett méltó a címre. Az pedig, hogy november 7-ét nem kellett ünnepelni, azon senki sem háborodott fel.
Az elhagyott ünnepek helyére újakat állítottunk, másoknak pedig a dátumát változtattuk meg. Jó néhány év kellett a társadalomnak, míg mindezeket befogadta.
A legnehezebben mégis 1956. október 23-nak megünneplése tudatosodott, tudatosodik mind a mai napig. 1989 után voltak, akik ezen a napon a Harmadik Magyar Köztársaság kikiáltását ünnepelték. Fokozatosan vette át ennek szerepét a forradalom.
A politika pedig folyamatosan telepedett rá erre az ünnepre. Annak eseményeit és történéseit mind-mind saját érdekeik és látásmódjuk szerint magyarázták. A valós eseményekből egyes elemek kiemelkedtek, valós súlyuknál nagyobbra tettek szert, egyes történéseket elhallgattak, meg nem történtté kívántak tenni. Magát az egész forradalmat pedig hangsúlyosabbnak és „világtörténetibbnek” állították be, mint amilyen volt a maga idejében.
A társadalom pedig – a fent ismertetett körülményeknek megfelelően és a tájékozódás lehetőségeinek elhanyagolásával – fogékony lett arra, hogy 1956-ról olyan kép alakuljon ki benne, amely éppen megfelel a politikának.
Így aztán semmi csodálkozni való nincs abban, hogy még olyanok is felülnek teljesen hamis képnek, akik pedig átélték azokat a napokat.
Beteljesedik Göncz Árpád megállapítása.
Ezen persze napjainkban is lehet változtatni, csak az kellene, hogy a forradalom 14 napjáról fellelhető dokumentumokat és kronológiákat egyre többen ismerjék meg. Mindenfajta politikai és világnézeti kommentár nélkül.
Éppen ezért tetszik igen visszásnak, hogy az idősebb korosztály tagjai éljeneznek egy olyan nézőpont mellett, ami pontosan ellentétes 1956 üzenetével, amely egy totális diktatúrát szeretett volna felváltani egy demokratikus, önigazgató rendszerrel. Hogy az 1980-as évek végén született korosztály nincs tisztában 1956 hazai jelentőségével, az nagyban köszönhető annak az óvatosságnak, amellyel a 20. századi történelmet oktatják az elmúlt két évtizedben. Bizonyítja ezt a 2010-es történelmi érettségi feladatsor is. http://www.oh.gov.hu/letolt/okev/doc/erettsegi_2010/k_tort_10maj_fl.pdf

Bár azt hiszem, objektív képet majd csak unokáink alakítanak ki erről, akik mentesek lesznek attól, hogy mindenkori politikusaik egy része identitását 1956-hoz köti.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése